újra...

talán mostanra kihevertem a csalódást. azt a csalódást, amit magamban éreztem, amikor kiderült, hogy nekem nem sikerült úgy a nyelvvizsgám, ahogy szerettem voltam. visszagondolni is rossz rá... de ez van, és próbálok úgy hozzá állni most is, hogy sikerülni fog, még ha nehéz is így gondolni a kudarc után. ha meg még sem jönne össze másodszorra sem, akkor ez van, megszívtam újra. lesz valahogy, így is, úgy is, és már nem akarok rágörcsölni még egyszer. ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettem.

hannibal...

új szerelmem van, ami bár kissé beteges, hiszen nem egy átlagos valaki - vagy inkább groteszk módon: valami -, hanem egy lélegző karakter, még ha kitalált is. múlt vasárnap véletlenül ráakadtam a Hannibal c. filmre, ami Dr. Hannibal Lecter (egy emberevő pszichopata) meneküléséről szól. a szerepet Anthony Hopkins játszotta, akit egyébként is nagyra tartok és rajongok a munkásságáért, azonban ennek az őrült, Thomas Harris-i karakter szerepe, egyszerűen... tökéletes volt Hopkins-nak. valóban elhittem, hogy létezhet ilyen ember, és megtehet ilyen undorító, mégis eszméletlen dolgokat. úgyhogy a hétvégi programom adott: megnézni a teljes tetralógiát. tudom, hogy nem fogok csalódni, és azt is, mennyire könnyű lesz belefeledkezni a filmekbe. 

his genius - undeniable

his evil - unspeakable

his name - Hannibal 

melody...

who needs a heartless kid,

who doesn't know where he's going by

it's near but who will hear,

if i'm just shouting deep inside,

i just want to fly away,

it doesn't matter anyway,

but why would you burn all my memories down.

(lehet, hogy nem nagy szám, de elsőre beleszerettem, és szerintem nagyon jó *-* és persze az osztálytársam a dobos benne! ;D )

szívecskék...

nem, nem a Valentin-nap miatt írom ezt a bejegyzést. szó sincs róla, főleg mivel nagyon kis cukkancs ez a február 14-e, de szerintem baromság. ez az egész egy osztályban rendezett önbizalom növelő szívecskéről szól, leginkább. ugyanis tegnap, osztályfőnöki órán mindannyian kaptunk egy tenyérnyi nagyságú, piros szívet, a feladat pedig az volt, hogy mindenkinek adjuk oda, hogy a másik írhasson rá valamit. kizárólag pozitív dolgokat írhattunk rá, és legnagyobb meglepetésemre olyan dolgokat írtak nekem az osztálytársaim, amire nem is gondoltam volna. hihetetlenül személyes lett, és éppen ezért nagyon jól esett. valóban feldobta a kedvemet, amire mostanság nagyon is ráférnek az ilyen dolgok. 

és persze, mert hát mégis csak a szerelmesek ünnepéről van szó, a suliban ma rendeztünk egy titkos üzenetküldős napot, amiben mindenki írhatott, akinek csak akart. én aránylag sokat írtam, mert úgy gondoltam, hogy a barátnőim ugyanúgy megérdemlik, nem csak egy srác, aki már régóta tetszik. bár azt kell mondjam, hogy azt hittem, valamelyikük (Virág, Kitti és Bogi közül), majd ír, mert annyit beszéltünk róla, hogy ez nem csak a szerelmes üzengetésről szól, én mégsem kaptam tőlük. valahol ez egy kicsit bánt is, de végül is mindegy. értem is, meg nem is a dolgot.

túlfeszítve...

egyszerűen túl sok volt most már. nem bírom. lelkileg készültem ki, nem csupán fizikailag, és ettől lehangolt vagyok, fáradt és kedvetlen. nem viselem a nyavalygást, a hisztit, és a felesleges kötözködést, sem a viccesnek szánt beszólásokat. megtiportnak és nyúzottnak érzem magam. és azt hiszem, az is vagyok. jelenleg a saját bőrömet sem szeretem, nem hogy másokat elviselni.

hajolj bele a hajamba...

nézz mélyen a szemembe,

tedd a kezed farzsebembe,

hajolj bele a hajamba,

dúdold bele, hogy labamba.