hosszú egy hétvége volt, hosszabb, mint az gondoltam volna. és be kell valljam, életemben először voltam annyira részeg, hogy a következő nap létezni ne legyen kedvem a másnaposságtól. félre ne értse valaki, erre nem vagyok büszke, annak ellenére sem, hogy nem bántam meg. egyetlen percet sem, egyetlen pohár alkoholt sem. egyrészt, mert már a törvény előtt is nagykorú vagyok kemény három és fél hónapja, másrészt meg, mert magasról leszarom mások véleményét. ezt már jó ideje tudom, és így sokkal könnyebb reggelente felkelve a tükörbe nézni. akár jól cselekszem, akár nem, én nem érzem magam rosszul egyetlen botlásnak nevezhető lépésem miatt sem magamat. és ez így jó!
arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb most a lelkem, mint hónapokkal ezelőtt. jó volt kimondani a tényeket, még akkor is, ha hatalmasat buktam vele, mivel most már nem szenvedek tőle. tudom, hogy eddig is ugyanazt kaphattam volna, mint most, viszont eddig nem mertem hangosan kimondani azokat a szavakat és úgy, ahogy azon az éjszakán éppen Neki. így utólag visszagondolva rá, nem fáj, nem érzek gyötrelmet vagy kínt, amiatt, hogy egyetlen intéssel lezárta a dolgot. nem is kell, hogy több legyen ez az egész, mert ő nekem már egy senki. egy arc a szürke tömegből, ami nem ragadja meg a figyelmemet, úgy mint egy héttel ezelőtt. azt hiszem, tökéletes búcsú volt ez az érzéseimtől. könnyű és fájdalommentes.
