my prerogative...

everybody's talking all this stuff about me

why don't they just let me live?

tell me why

i don't need permission, make my own decisions

that's my prerogative

that's my prerogative

it's the way that i want to live

but you can't tell me what to do

everybody's talking all this stuff about me

why don't they just let me live?

tell me why

i don't need permission, make my own decisions

that's my prerogative

that's my prerogative

why can't i live my life?

without all of the things that people say?

they say i'm crazy

they say i'm nasty

yolo...

pár nappal ezelőtt jöttem csak rá arra, hogy igazából, idén csak lesz egy újévi fogadalmam. mégpedig az, hogy idén csak és kizárólag én számítok majd, és bassza meg mindenki, enyém a világ! jelenleg úgy gondolom, hogy ezt igenis megérdemlem, és röhögve mondhatom azt, hogy miattam forog a föld. arról nem is beszélve, hogy csupán egyetlen egyszer élünk, és eddig annyi lehetőséget hagytam elmenni, amit meg is bántam, hogy 2014ben ezt nem fogom hagyni. vigyázzatok! :DDD

"egyszer élünk csak, de akkor nagyon!"

furcsaságok...

az utóbbi időben valamiért minden olyan hihetetlennek tűnik. álomszerűnek. rosszaknak és jóknak. most éppen az utóbbi felé billent el a mérleg. elképzelhetetlennek tartottam eddig azt, ami tegnap este történt, és mégis... imádtam. újra végig csinálnám.

újév...

minden egyes szilveszter alkalmával azt remélem, hogy ez az év csak jó lehet, semmi más. nem fájhat majd semmi és nem is bánthatok meg semmit. minden év végén tudom, hogy naiv vágyakat kergetek ezzel, mégis megteszem, mert szeretem ezt hinni. és akkor jön a csalódás, ami padlóhoz vág, olyan ütést mérve rám, amitől alig tudok levegőt kapni. most is ez van. mint mindig. sosem lehet büntetlenül boldognak lenni úgy érzem. túl jó volt 2013 vége és 2014 első három napja ahhoz, hogy ne kellett volna megfizetnem. és tessék, meg is fizettem ennek az árát. újra azzal az emberrel bántjuk egymást, aki a legfontosabb a számomra, és akaratlanul is felmerül a kérdés bennem: miért? miért egymást és miért így? azt hiszem, egyikünk sem érdemli ezt, ennek ellenére, újra és újra a másikba marunk és kitépünk egy darabot a barátságunkból. és mindig akkor, amikor tényleg úgy néz ki, hogy minden rendben van... nevetségesnek érzem mindezt. kínomban nevetek is, közben pedig sírva fakadok a saját hülyeségünkön, mert belül érzem, mennyire fáj.