szeress így...

Kapj el, hogyha zuhannék,
Ha a vérem széjjeltép,
Nem lankad az indulat,
Amíg éget, élhetnék.

Szeress így,
Szeress még,
Pedig nem leszek már jó,
Csak ilyen senkinek való.

apa...

Őszintén: elegem van. Miért kell ilyen szemét módon viselkedni, csak azért, mert egyszer ebben a tetves életemben, egyetlen egyszer, késtem. Abban nem gondol bele, hogy mások mennyire hülyék. Életemben nem ittam még magamat hulla részegre egyik buliban sem, lévén, hogy partizni sem járok el. Nem keveredtem elő a semmiből hajnalok hajnalán. Sosem csavarogtam hosszú órákon keresztül. Életemben nem drogoztam vagy füveztem. Még csak az sem lehet a  baj, hogy rosszul tanulok. Akkor miért? :'(

Miért akarja, hogy újra sírjak? Miért nem képes felfogni, hogy végre, először vagyok boldog? Hogy eddig kurvára nem voltam az? Nem látja. Mert sosem akartam, hogy lássa... Sosem akartam, hogy neki rossz legyen, vagy anyának. Úgy tesz, mintha ismerne, pedig nem ismer. Ha így lenne, akkor tudná, hogy meg akartam halni, hogy nekem is, és mindenki másnak is jobb legyen. Hogy egyszerűbb legyen, hogy ne fájjon ennyire. Mégis itt vagyok. Miért? Mert annak ellenére, hogy annyit ordított velem, szeretem. De ezt képtelen belátni, és úgy tesz, mintha le lenne árnyékolva a szeme. Annyira fáj, hogy nem képes ennyire sem figyelni rám. Egyszer annyira szívesen rázúdítanám az egészet, csak hogy megtudja, mennyire szar volt, késsel a kezemben állni a konyhában, és tudni, hogy mennyivel lenne könnyebb nekem, mennyi szenvedéstől szabadulhatnék meg. De nem, én miattuk kitartottam, de lehet, hogy felesleges volt az egész. Ez jobban fáj. Sokkal jobban... :'(

Csak folynak a könnyeim, megint úgy mint régen, ugyanúgy szenvedek vagy még jobban, mert csak azt látom, hogy nem érdeklem. Sosem elég jó neki, amit csinálok. Semmi... És ebből kibaszottul elegem van. Nem értem, miért akar visszaküldeni, oda, ahonnan végre képes voltam felállni, és ez a legrosszabb az egészben, azt hiszem. Hogy nem értem. Nem értem, miért teszi ezt velem, és hogy miért nem látja át mit tesz? 

Ha önző lennék, már régen elmondtam volna neki, mennyire szarul érzem magamat, de nem tettem mert rá és anyura gondolok, nem pedig magamra. Pedig lehet, hogy önzőnek kéne lennem, elmondanom, hogy ő is szenvedjen egy kicsit. Hogy tudja, milyen rossz...

holló...

Edgar Allan Poe: A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád

written in the stars...

Written in the stars
A million miles away
A message to the main...

Seasons come and go
But I will never change
And I'm on my way...

hétvége...

Sírva nevettem mindvégig. Annyira, hihetetlenül jó volt. Felszabadított minden egyes pillanatban, még akkor is, ha nem mindig voltam boldog, vagy nem nevettem. Talán már évek óta nem éreztem magamat ennyire jól. Igazából nem történt semmi eget rengető dolog, csak éltem az életemet, és hagytam had történjenek a dolgok, de így volt tökéletes. Hagyni, hogy peregjenek a percek, elmúljon minden, amit el akartam eddig engedni, nyugodtan belesétálni olyanba is, aminek a következményeit kell most viselnem. De tudja meg mindenki, hogy leszarom a következményeket! Mert nem számítanak annyit, mint amit ez a három nap számított nekem. Egyszerűen így volt jó, és nem bántam meg egyetlen pillanatot sem. Azt sem, hogy a szüleimnek nem tetszett. Az egész tökéletesebbnél is tökéletesebb volt! Leírhatatlan! most is képes lennék sírni a boldogságtól, pedig már csak egy emlék, ahogyan ezek a sorok is azokká vállnak nemsokára. És mégis... kitörölhetetlen, megváltoztathatatlan, feledhetetlen!

Pénteken a suliban a haverokkal; szombaton a legjobb arcokkal, akik léteznek a földön, és egy világot - komolyan egy világot - adtak nekem; vasárnap meg itthon, nyugiban rpgzni, egy olyan játékot lejátszva, amilyen már rég nem volt. *-* Csodálatos volt, minden pillanat veletek! Imádlak titeket, mert képesek vagytok boldoggá tenni, még ha nem is mutatom ki sehogy sem. Komolyan fogalmam sincs, mi lenne velem, ha nem ti lennének a barátaim. :"D

dracula...

Nincs szöveg, viszont nagyon-nagyon megtetszett, mert olyan hideglelős az egész. :D

természetfeletti...

Ugyan az egész bolondok napján történt, mégis inkább szólt az egész a szellemekről, vámpírokról, mintsem április elsejéről. Az egész csak délután kezdődött el, amikor a barátnőmhöz mentem el. Náluk valóban van egy szellem, akármennyire is hihetetlen, és én sem akartam elhinni először, de így van. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy igenis van ott valami, talán jobban mondva valaki, akit mi nem látunk, de ő nagyon szeretne velünk kommunikálni. 

Eddig is volt már néhány hasonló élményem, de ez inkább ijesztő volt, mintsem megnyugtató. Talán hülyeségnek hangozhat az, hogy nagypapám szelleme jó pár évig ott volt a nagyim lakásában, egyszer pedig egész konkrétan éreztem, ahogy átölel. Annyira ismerős volt, és megnyugtató, hogy biztos vagyok benne a nagypapám volt az.

Ami most történt velem, az inkább megijesztett. Ahogy feküdtem, és hallgattam a barátnőm egyik történetét a saját előadásában éreztem, hogy valaki megfogja a könyökömet, és nem engedi el. Ketten voltunk a házban, a könyököm pedig olyan hideg lett, mintha jég közé dugtam volna, de nem csak a felszínen éreztem a hideget, hanem egészen a csontomig. Utána majdnem egy órán keresztül majd meg fagytam, annyira fáztam. Szörnyű érzés volt... 

Mégis talán a legértethetetlenebb számunkra az volt, amikor felkapcsoltuk a kis lámpát, ami az éjjeli szekrényen volt, és annak a fényében a plafonon megjelent egy pentagramma. Később rá kellett jönnünk, hogy nem pentagramma, hanem egy Ankh kereszt, aminek a jelentése az örök élet. Annyira furcsa volt, és érthetetlen... Végül is a barátnőm azóta keresi, mit jelenthet ez az egész, de hogy pontosan mit szeretne a szellem nem tudja, és én sem nagyon értem. Mindenesetre - akármennyire is hihetetlen - megtörtént, és mindennek szemtanúja voltam. Megjegyzem: nem csak ennyi történt, amennyit leírtam.