nem is tudatosult bennem mennyire izgulok és ideges vagyok, míg a POPon el nem kezdődött a visszaszámlálás, és nem kezdtek el pörögni a szakok a kivetítőn. és akkor hirtelen minden lecsapódott, és éreztem, hogy gombóc gyűlik a torkomban, mert mi van ha nem... mi van, ha mégsem vettek fel? ahogy haladtak a szokok és az egyetemek az óriási képernyőn, és elértünk végre a KRE-hez, és nem volt kiírva a magyar... még idegesebb lettem. akkor tényleg azt hittem, elbőgöm magamat. furcsa, mert a legközelebb mégis akkor álltam a síráshoz, amikor kiderült, hogy Kitti bejutott a pszichológiára, és örömében sírt egy sort.
végül nem is a kivetítőről, hanem a netről tudtam meg, mennyi a minimum ponthatár a magyar szakon. bár nem sírtam, elképesztően boldog voltam. nem is tudatosult bennem sokáig, hogy igen, engem felvettek a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karára magyar szakra. még ha nem is a nagy álom, a lakberendezés az, attól még tudom, hogy szeretni fogom. nagyon.
és most már ki merem jelenteni, hogy nem tanuló vagyok, hanem egyetemi hallgató. : D el sem tudom mondani, mennyire várom már a szeptembert, életemben talán először, igazán.
* és hogy még jobb legyen ez az egész:
amitől annyira tartottam, hogy messze kerülök a barátnőimtől és keveset fogunk találkozni, félig-meddig meg is oldódott, hiszen Kittitől csak egyetlen épület falai fognak elválasztani minden nap. ^^
* és hogy még jobb legyen ez az egész:
amitől annyira tartottam, hogy messze kerülök a barátnőimtől és keveset fogunk találkozni, félig-meddig meg is oldódott, hiszen Kittitől csak egyetlen épület falai fognak elválasztani minden nap. ^^
