Szabadisóstó...

Három napos osztálykirándulás esővel, széllel, hideg vízzel, némi béküléssel, cigifüsttel, rengeteg beszélgetéssel, jóslással, tánccal, fájdalommal... Mindennel, ami megtörténhet. Jó, nem mindennel, de majdnem XD

Leszakadt a vállam a táskámtól, de azért kétségtelenül megérte, mert a két este nagyon jól telt el, többségében inkább lelkizősbe fordult át, mintsem baromkodásba, de azt hiszem, kinőttem már abból, hogy minden este szarrá röhögjem magamat. Őszintén szólva, nem is hiányzott annyira, hogy lecseréltem volna, bármire is a beszélgetésünket a barátnőmmel. Lehet, túlságosan elfogult vagyok vele szemben, és ez nem éppen a legjobb, amit teszek így, de nem tud érdekelni, mert túlságosan is megszerettem ahhoz, hogy bárhogy máshogy fogjam fel a vele kapcsolatos dolgokat. Azt hiszem, most kezdtem el megérteni, min is ment keresztül eddig, és min megy keresztül most is... Sajnálom, elmondhatatlanul, és ha megtehetném cserélnék vele, hogy újra azt csinálhassa, amit szeret: táncolhasson. Furcsa, hogy érte feláldoznám magamat, még nekem is, de nem zavar különösebben.

Aminek szintén örülök, hogy kibékültem azzal, akivel akartam. Jobb így, még ha maradt is bennem nyoma az elmúlt eseményeknek, mint nem beszélni vele, és szenvedni. Mert akármennyire is dühös voltam, fájt is, hogy nem beszéltünk. Bár tisztában vagyok azzal, hogy ezért egyesek elítélnek, de örülök annak, hogy ők is képesek felfogni, hogy nekem ez az ember is ugyanolyan fontos, mint bárki más. 

Közben lesokkoltam a népet azzal az egyszerű ténnyel, hogy elszívtam két szál cigit. Puff neki! Nem hat meg a megdöbbenésük, és nem is kell a szentbeszéd, hogy ne cigizzek, mert nem fogok. Szerény véleményem szerint, ez egy olyan dolog, hogy előbb vagy utóbb mindenki meghal valamiben, és ha két-három havonta elszív az ember egy szállal, attól nem lesz semmi baja sem. Persze az ilyen szinten még szüzek állítják, hogy ez nem így van, de állítsák! Engem nem nagyon zavar, mert ebben elfogult vagyok, ahogy még egypár dologban is, de ez most mellékes... A döbbent arcok mindenesetre mosolyt csaltak az arcomra :D

Igazából semmi más nem volt, ami olyan óriási szám lett volna. Jósoltattunk nagyon sokat MezőCsével, meg beszélgettünk Tirivel, jó sokat röhögtem, és ha utóbbi nem is volt meg minden pillanatban, akkor is jól éreztem magamat, nagyon is. 

Már csak azt szeretném tudni mi ez az érzés, ha kicsi olyan, mintha valaki fojtogatna... Csak nem a torkomnál érzem, hanem a mellkasomban, a szívemnél. Deja vu-m van... Ezt már éreztem, és gyűlöltem. Lehet, hogy csak a féltés és az idegesség? Abból most kijutott, nem is a kiránduláson, hanem úgy egyébként, de akkor is. Kíváncsi vagyok, hogy melyik, ha egyáltalán most tudok különbséget tenni köztük...

barátság...

Annyira hihetetlenül törékeny dolog... mintha csak egy vékony üveglap lenne, amire egyre több súlyt pakol az ember az évek során, és csak bízhat benne, hogy nem fog a teher alatt elpattanni. De bízni nem mindig elég. Valamikor sokkal több kell egyszerű bizalomnál, még akkor is, ha ez egyik legnehezebb dolog ez. Tudnod kell és akarni, hogy ne törhessen apró szilánkjaira ez az üveglap, különben, akármennyire is szeretnéd csak a földre hulló darabkák halk csilingelése marad meg a füledben, melyeké nem akar majd csitulni. Soha. Nem csak időlegesen, hanem örökké, és az egyik szilánk olyan mély sebet ejt a lelkeden, ami nem tud majd begyógyulni, csak akkor, ha képes vagy új alapokra fektetni a dolgokat, egy másik erősebb üveglapot szerezni, amire az első borzasztó súly, a megbocsájtás kerül majd. Ha ez megy, akkor talán esély van arra, hogy a sebek beforrjanak, hogy újra kezdhesd, és ha eddig csak bíztál, akkor most már tudd, akard, hogy megmaradjon neked az a barátság.

Én most úgy érzem, lassan, de annál biztosabban repedezik az üveglap, ráadásul egy olyan embernél, aki önbizalmat öntött belém, még az év elején. Nem akarom, hogy az üveglap szilánkjaira hulljon, de tudom, hogy meg fog történni. Ha nem most, akkor majd máskor, évekkel később vagy talán éppen holnap... Annak ellenére, hogy tudom és akarom, úgy tűnik, még mindig csak bízom, ami kevés. Túl kevésnek tűnik, minden egyes pillanatban... Lassú, kínzó haláltusát kell megvívnom, valami felettem állóval, valami sokkal hatalmasabbal, mint én, és nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek leverni, ezért maradt meg nekem a remény, amit majd talán, ha szerencsém is lesz egy kicsi, akkor mellém áll.

make me wanna die...

You make me wanna die,
I'll never be good enough, 

You make me wanna die,
And everything you love,
Will burn up in the light,
Every time I look inside your eyes.

You make me wanna die...

step up...

Hihetetlen zseniális film, erre csak ennyit tudok mondani, és... és... ááááhhhhhwww! Egyszerűen nem tudok mit hozzáfűzni... *-* 

Egész konkrétan megnéztem a filmet, azt is úgy, hogy közben mindenkivel közöltem, hogy nem érek rá, majd lement a film, és megy a szöveg, meg a zenék, én meg mint valami hülye kezdtem el nyomni, de nagyon durván, a hip-hopot. Legalább hatvanszor lejátszottam a Low-t, a Bounce-t, meg az összes többi számot, ami benne van a filmben, és itt pörögtem. Ha nagyobb lenne a szobám, lehet még breakelek is XD De annyira jó volt teljesen kikapcsolni! Hiányoznak azok a régi sulibulik XD

Nagyon kész volt, látnia kellett volna egy két embernek ezt, de majd legközelebb, mert tudom, hogy ez nem az első és egyetlen egyszeri hatása, hanem sokszor lesz még ilyen, csak lássam a filmet, a lemez meg bírja a gyűrődést : DDD

minden álom véget ér...

Minden álom véget ér...

Sebeket bámul a fekete ég...

A kötésen sötéten üt át a vér...

Most kéne visszafordulni még...

hülyülés...

Mekkora jó volt már a szombatom!! : DDDD

El sem tudom mondani, hogy mennyire élveztem a legjobb barátnőmnél a bulit, ami igazából igencsak szűk körűre sikeredett, egészen konkrétan a húgával és velem töltötte a szülinapját, de nagyon jó volt. Halálra röhögtem magamat, és szerintem mindannyian. : DDDD

Úgy volt, hogy még jönnek hárman, de mindenki lemondta, ami egyébként sajnálatos dolog, mert akkor még nagyobb buli lett volna, de azért így is jó volt, nagyon is. Jó sokat beszélgettünk, több mint három órát, ami már nagyon ránk fért, mert annyira régen tudtunk, aztán elkezdtünk fényképezgetni, meg videózni, és mekkora jók lettek. Mindegyik. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire hiányzott ez már nekem, a csak hülyeség, aminek nincs értelmes de mégis szórakoztató, és annyit röhög rajta az ember, hogy már fáj a hasa. Ilyen volt tegnap is, és nagyon élveztem. 

Több ilyet szeretnék, akár nagyobb társasággal is, mert hiányzik egy-két ember, akikkel már régen találkoztam, és nagyon jó lenne velük leülni végre, de azt is tudom, hogy legelőbb, majd csak nyáron jöhet össze, de akkor mindenképpen, és tudom, hogy majd a szilveszterem is ugyanolyan klassz lesz, mint tavaly, de az még olyan messze van, és én nem akarok, olyan sokat várni.

liquor store blues...

Because my job got me going nowhere, 

so I ain't got a thing to lose,

take me to a place where I don't care, 

this is me and my liquor store blues.

I'll take one shot for my pain, one drag for my sorrow,

get messed up today, I'll be ok tomorrow,

one shot for my pain, one drag for my sorrow,

get messed up today, I'll be ok tomorrow.

miért?

Egyetlen egy dolgot magyarázzon meg nekem valaki, ha egyáltalán erre a kérdésre létezik válasz, ugyanis én még nem találtam meg...

Miért olyan nehéz megtalálni a boldogságot, felállni, miután padlóra küldtek, és miért olyan, amikor az ember alatt megcsúszik a talaj, s elesik, mint egy villanás?

Semmi másra nem vágyom, csak hogy ezt megérthessem. 

Eddig szinte minden tökéletes volt, boldog voltam, volt értelme annak, hogy ezen a sárgolyón léteztem, miközben olyan emberekkel vettem magamat körül, akikben megbíztam, és már nem egy saját fal jelentette a biztonságot, hanem ők. Felálltam. Most mégis visszakerültem a szakadék peremére, és tudom, hogy csak egyetlen egy lökésre van szükségem, ahhoz, hogy megint elessek, és újrakezdődjön minden. Minden, amiről azt hittem elfelejthetem. Semmi másra nem vágyom, csak sötétségben, néma, jeges csendben ülni, a hátamat és a fejetem egy hideg falnak támasztani, és bámulni előre, a semmibe, és próbálni meglátni a kiutat onnan. Miért nem lehet? Igazából lehetne, csak az a baj, hogy most ezerszer nagyobb visszatartó erő húz, mint valaha is húzott. Összesen öt ember, de beléjük kapaszkodom és tartom magamat. Legalábbis nagyon remélem, hogy tudom tartani magamat. Ha elveszíteném bármelyiküket is, abban egész biztosan belehalnék. Önzőségből nem engedem, hogy elsodródjanak a közelemből, és igazából nem érdekel, hogy a saját érdekemet nézem, mert ők is tudják, hogy én is mindig ott vagyok nekik. Vagy legalábbis remélem...

csalódottság...

Elpárolgott a düh, főleg azután, hogy beszéltem vele. Bár lenne értelme, nem teszem meg, igazából én sem tudom, hogy mért. Kemény dolgokat írtam le, de akkor a dühöm miatt nem tudott érdekelni, most pedig a fájdalomtól és csalódottságtól nem. Őszintén szólva nem értem... Attól a perctől fogva hazudott nekem, mióta megpróbáltuk összehozni őket. Csak azt nem tudom miért. Szeretném megérteni, hogy miért vesztettem el a bizalmát és a barátságát, ha egyáltalán volt ilyesmi kettőnk között. Ugyanis már ebben is kételkedem... Nem tudja, hogy mennyire rosszul estek a szavai, amiket most hozzám intézett. Fáj... Nem tudom miért, de nagyon fáj, minden, amit mondott. Tulajdonképpen már nem is érdekel, hogy pénteken mit írt le, mert akkor a barátnőmet bántotta meg, és az is elég szarul esett, de ez... sokkal jobban fáj. Gyűlölöm az érzést, amitől sírnom kell, és ami fojtogatja a torkomat. Legszívesebben üvöltenék, de nem tudok. Miért nem hiszi el, hogy megtartom a szavam? Miért fordított nekem hátat? Próbálnám megérteni, hogy mit miért tesz, de anélkül nem megy, hogy nem mondja el. Tudhatná, hogy előbb vagy utóbb rájövök, hazudott-e most is, vagy sem... És ezt sem értem. Mondja azt, hogy nem mondja el, mondja meg a szemembe, hogy nem bízik meg bennem, de ne hazudjon, mert az rosszabb.

Ülök az ágyamon, gépelem ezeket a sorokat és sírok. Sírok, mert tudom, hogy elvesztettem egy barátot, akire szükségem lenne... Az a baj, hogy nem tudom mikor kezdődött, és nem is értem miért történt meg, csak egyszerűen tisztában vagyok a felállással, és rohadtul szar érzés tudni, hogy sosem leszünk már igazán jóban. Vagy ha igen, akkor el kell veszítenem mást helyette. De az a baj, hogy nem akarok. Ez nem egy olyan dolog, mint egy repülő, ahol egy idő után megtelnek a helyek, és nincs több embernek lehetősége azzal utaznia. Úgy érzem, azt hiszi, hogy neki már nincs helye, pedig ha ismerne, tudhatná, hogy neki mindig fenn lesz tartva egy, bármit is tesz. Erről szól a barátság, nem? Hogy tartjuk a másik hátát... Lehet, én gondolom rosszul, de akkor valaki világosítson fel! 

Sajnálom, tudhatnád, hogy én mindig is barátként nézek Rád, bár ahogy most látom, Te még csak számba sem veszel...

düh...

Éreztétek már úgy, hogy egyik pillanatról a másikra felmegy bennetek a pumpa? De nem csak, hogy mérgesek lesztek az illetőre, hanem egyből, ott helyben meg tudnátok ölni? Hogy már remegtek az idegességtől? Lüktet a fejetek? Szétvet a düh, és nem tudtok semmit sem kezdeni vele, mert még csak levezetni sem lehet tisztességesen? 

Na, én most így érzem magam! Egy olyan ember iránt, aki igazából azt sem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele... (Legalábbis most ezt érzem.) Állítólag a barátom... Hát úgy néz ki, hogy nem az, helyette viszont egy kis senki, aki arra nem méltó, hogy emberszámba vegyem. Nagyon is jól tudta, hogy olyan embert bánt meg, aki nekem nagyon fontos, és azt is tudhatta, hogy a barátnőm meg fogja mutatni az egészet. Ezek mellett, mert hát, nem tudom, mit is várok igazából, képes volt olyan dolgokat írni, amiket... őszintén? Fogalmam sincs mit gondolt magáról. Hogy volt ehhez egyáltalán mersze? Számíthat egy kiadós "beszélgetésre" a tenyeremmel, ami csodálatos szimfóniában fog megszólalni, amint találkozik majd a pofikájával...

Undorító, gusztustalan, gerinctelen kis féreg módjára viselkedik, és egyáltalán nem jobb egyik gyökér baromnál sem, akiket ismerek (sajnos). De az egyik legrosszabb ebben, hogy azt hittem megbízhatom benne, hogy egyszerűen csak számíthatok rá, és erre ennyire megsebez, és csalódást okoz. Sajnálom, hogy azt hittem, komolyan vehetem... hogy egyáltalán hittem neki... 

["mekkora geci vagyok :P:P"  

Ezt így te írtad... és most lépted át azt a határt, amit még eltűrtem. De tudod mit? Tényleg geci vagy! Én meg dühös... és csalódott...]

Ez pedig az én üzenetem neki, mert igen, bármennyire is csúnya, de geci volt, még akkor is (és ebben biztos vagyok), ha csont részegre itta magát... Sajnálom, hogy csak ennyi telik tőled! 

Bármennyire is borzalmasan hangzik, és akárki elítélhet, attól még meg van a véleményem, és ez nem fog egykönnyen megváltozni...

felállás...

Annyi furcsa, hogy nem érzem magamat egyedül, hogy mindig van olyan ember, akihez fordulhatok, hogy a barátság nem egyoldalú, ahogyan eddig volt. Már több mint egy éve, hogy boldog vagyok, hogy könnyebb az életem, mégis... talán még csak most kezdem el igazán felfogni...
Eddig csak egyszerűen boldog voltam, mert nem veszekedtem annyit a szüleimmel, kevesebbet sírtam, nem fájt már úgy a mellkasom, mintha valaki egy lyukat ütött volna rajta. Egyszerűen olyan volt, mintha eddig valamilyen óriási súlyt kellett volna cipelnem, de ettől most egyszersmind megszabadultam, és végre felegyenesedtem. Én már csak 'sötét korszaknak' hívom, mert valóban az volt. Emlékezni rá pedig legalább annyira fáj, mint akkor átélni, de már túl vagyok rajta, szerencsére. Örülök, amiért így van, és nagyon-nagyon remélem, hogy sosem lesz másképpen, hogy sohasem kell átélnem azt, amit sikerült magam mögött hagynom.