"Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."
/Babits Mihály/
furcsa... nem érzem ennek még itt az idejét. persze, bizonyos részről jó ez, de valahogy mégis hiányozni fog minden és mindenki. hiányozni fog az a suliajtó, az épület, a termek, az a rengeteg ismerős és ismeretlen arc, akiket nap mint nap láttam, az osztálytársaim, akikkel hol kijöttünk, hol nem. hiányozni fognak a tanáraim, akik annyi mindenben segítettek, és mindig hajtottak minket.
a legrosszabb talán az, hogy a két legfontosabb ember nem lesz velem minden nap. a barátnőim fognak a leginkább hiányozni és az a rengeteg együtt töltött idő, az a hihetetlenül sok nevetés. igazán mindez nem is tudatosult bennem, amíg végig mentünk az iskola folyosóin, és végig hallgattuk a búcsúbeszédeket, a ballagási műsort. aztán eljött az ideje, hogy elengedjék a lufikat... akkor minden egyszerre csapódott le bennem, a tudattal pedig, hogy valóban vége, azóta sem békéltem meg, mert mindezt most visszacserélném bármire, csak hogy még az Óbudaiba járhassak ezekkel az emberekkel.
látva a szobámban a virágcsokrokat, a ballagási tarisznyát, a tablónkat... felfoghatatlannak tűnik, hogy máris elrepült négy év. úgy érzem, mintha nem is használtam volna ki minden egyes értékes pillanatot, mintha leragadtam volna dolgoknál, amiken tovább kellett volna lépnem. sok minden változott meg ebben a pár évben, rengeteg mindent tanultam, nem csak a suliban, hanem az életben is, ezerféle tapasztalatot kaptam, ugyanennyi ha nem több emlékkel egyetemben, amikért hálás vagyok, még akkor is, ha nem éppen szépek. csak remélem, hogy nem követem el ugyanazt a hibát még egyszer vagy még sokszor, és hogy inkább másmilyen problémák jönnek majd.
ettől függetlenül most is úgy érzem, hogy a világban megtaláltam a helyemet, már nem érzem magam elveszettnek, és ennek mindennél jobban örülök. és nagyon szeretném, ha a barátnőimmel a kapcsolat örökre megmaradna, mert tudom, mennyire számíthatok rájuk. miattuk vagyok szerencsés, ez pedig mindent jelent.
"Gyerekként az ember azt gondolja, hogy az idő csak teher, amit jó lenne siettetni, hogy végre felnőtt legyen. Ez azonban hatalmas csapda - mivel felnőttként érti csak meg, hogy a percek és az órák a legértékesebb dolgok a világon. És senki nem élhet örökké. Ezért rohadt nagy bűn elpocsékolni azt a keveset, ami megadatik."
/J. R. Ward/
