egyedül érzem magamat a barátnőim nélkül az egyetemen. hiába van annyi kedves és aranyos ember körülöttem, ők nem Kitti és Bogi, velük nem tudok úgy leülni beszélgetni, ők nem ismernek úgy, nekik nem mondok el akármit. hiába imádom az sulit, hiányoznak.
hiányzik, hogy elmenjünk a büfébe, és odafelé majd vissza a terembe beszélgessünk. hiányzik, hogy a padban hátrafordulva az ő arcukat lássam. hiányzik, hogy ha baj van, megölelhessem őket, és ők azt mondják minden rendben lesz. annyira hiányzik ez...
azt hittem sokkal könnyebben fogom ezt azt egészet viselni, mert úgy is beszélünk majd minden nap, mindig találkozunk majd, és annyira még sem vagyunk messze egymástól. de az az igazság, hogy nagyon messze vagyunk. az, hogy nincsenek fizikailag is velem sokkal jobban megvisel, mint azt sejtettem volna, amikor a ballagáson egymásra borulva sírtunk. akkor csak simán rossz volt. de most hiába beszélgetünk, hiába vagyunk folyton kapcsolatban a neten, egyáltalán nem helyettesíti a napi szinten való találkozást, és azt az érzést, hogy támogatnak. persze tudom, így van, bármivel felhívhatom őket, elsírhatom nekik mi a bajom, elmesélhetem mitől érzem éppen jól magam, és ez még most is sokat jelent, sőt szinte mindent, de nincsenek itt... nincsenek ténylegesen itt velem... és senki sem pótolja a hiányukat. nincsen senki, akivel egy kávé mellett le tudnék ülni, elmondani neki, hogy ez az egész mennyire rossz; hogy igazából rohadtul stresszes vagyok megint, bár nem igazán az egyetem miatt, hanem azért mert hétfelé kéne szakadnom, csak hogy behozzak mindent, mert utálom azt érezni, hogy le vagyok maradva. hogy ott az a pasi, akiről egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy bejön nekem, de igazából igen, és hogy iszonyatosan bánt, amiért nem tudom most mit akar, ha akar egyáltalán valamit, pedig én azt is elfogadnám, ha nem, csak nem szeretném, hogy ne is beszéljünk többet, mert tényleg csak kíváncsi vagyok rá elsősorban. hogy itthon sincs soha rendben valami; hogy most úgy érzem minden rám szakadt, és nem tudom, meddig tudom tartani még a súlyt, mielőtt összeomlanék alatta; hogy csak egyszerűen jó lenne, ha valami megölelne, amikor sírok; hogy jó lenne, ha valaki itt lenne velem és csak itt lenne...
mégis az fáj a legjobban, hogy nem állok biztos alapokon, mert nincs senki elég közel hozzám, hogy megfogja a kezem, ha zuhanni kezdenék. és csak ezt szeretném, valakit, akire mindig számíthatok, aki többet jelent, mint egy barát és akinek én is többet jelentek, mint egy barát. bár ha ez nagy kérés, én beérem annyival is, hogy a barátnőimmel többet lehessek együtt, mert ők annyira nagyon-nagyon-nagyon hiányoznak nekem minden nap. <3
