Úgy tűnik sokan félreértették az előző bejegyzésemet, amit nem nagyon értek, hiszen elég tisztán van megfogalmazva, hogy az a múltam, amit már régen magam mögött hagytam. Na jó, nem olyan nagyon régen, de elég sok idő telt el, hogy mélyen eltemethessem azokat a gondolatokat, érzéseket, s könnyeket. Utálom kimondani, és megfogadtam, sosem emlékezem, majd vissza azokra az időkre, de kénytelen vagyok, hiszen ez vagyok ÉN! A részem, még akkor is, ha egy sötét, magányos és komor oldalam. Viszont aki azt mondja, neki nincs ilyenje, az vagy nem él igazi életet, vagy egyszerűen csak hazudik magának, és a világnak is. Nincs olyan, hogy nem ejtettünk könnyeket valaki olyan húzása miatt, akit szerettünk vagy éppen ki nem állhattunk.
Életem legszebb időszakát élem meg, köszönhetően annak, hogy megszabadultam jó pár olyan embertől, akit soha nem akarok többé látni, még csak egy osztálytalálkozón sem, és csak bízni tudok benne, hogy ők visszakapják ugyanazt, amit - számomra érthetetlen okból - rajtam vertek le. Az életben a legnehezebb dolog a megbocsájtás, és én sem vagyok rá képes. Üres szavakkal pedig nincs értelme dobálózni, mert az nem a valóság. Én sem fogok. Mindenkinek meg van a maga keresztje, és meg is lesz, mert ezt nem nagyon lehet lemosni magunkról. Ez van. Megszoksz vagy megszöksz?! Én megszoktam, és már nem is tud érdekelni, de egyesek, úgy tűnik, még nem értik mit jelent ez, én pedig csak remélni tudom, hogy előbb vagy utóbb rájönnek ők is.
