Amikor valaki halálhírét halljuk a hírekben vagy az újságokban, akárki is legyen az, nem rázza meg az embert, hiszen semmi köze nem volt az illetőhöz, még akkor sem, ha éppen egy színész volt, akit nagyon szeretett. Eszünkbe sem jut sokszor, hogy mit élhetnek át azok, akik annak az embernek a rokonai voltak. Persze a helyzet egy pillanat alatt megváltozik, ha a mi barátaink, családtagjaink halnak meg. Akkor gyászolunk, pedig ez az ember nem került be a hírekben, senki nem ismerte rajtunk kívül a világban, és mégis... Úgy érezzük elvettünk belőlünk egy darabkát, ami nélkül nem is biztos, hogy tudunk élni.
Én ilyenkor jövök rá, hogy az ember milyen mulandó teremtmény. Csupán néhány elszálló pillanat mindannyiunk élete, melyek rosszak és jók, kedvesek és gyűlöltek, de semmi egyéb... Nem igazán hagynak nyomot a világban, és jó pár évtized után teljesen feledésbe merül mindenki, és csak a temetőben egy kis földkupac jelzi majd, hogy egyszer éltünk, léteztünk, és tettünk valamit.
Nem félek a haláltól, mert tudom, hogy egyszer így is, úgy is bekövetkezik majd, megtörténik, és egyszer a helyembe lép a következő generáció, akik majd engem is gyászolnak. Egyetlen dologtól félek, hogy nem alkotok majd semmilyen maradandót, hogy feledésbe merülök, idő előtt. Persze mindenki most azt mondhatná nekem, hogy még van időm, hiszen csak 16 éves vagyok, de nem hiszem, hogy ez így van. Senki nem tudja, mikor jön el érte a Kaszás, és mikor viszi el élete utolsó táncára. Lehet, hogy egy hét múlva vagy talán, csak évekkel később, de előfordulhat, hogy holnap. És akkor hol alkotott maradandót? Ki fog rá emlékezni a rokonain és a szülein kívül, ha még nincs saját családja? Hogyan valósítja meg az álmait? Ezekre a kérdésekre a válaszok: sehol, senki, sehogy...
Drága Tevi, mi nem felejtünk el! :'( (BK-sok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése