nem kérdőjelezem meg, hogy valóban szeret, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, igazat mondd, amikor - legyen akármilyen állapotban -, tudom, hogy mindig fontos leszek a számára. abban viszont már nem tudok 100%-ig biztos lenni, hogy amikor elrohan előlem és utána szólok, akkor tudatosul-e benne, hogy mit tesz. őszintén? szerintem fogalma sincs, én mit élek át ilyenkor. eszébe sem jut, mennyire bánt, amikor fél órával korábban elmondom neki, mennyire fontos, mennyire féltem és a gondolatba is belepusztulok, hogy elveszíthetem, majd azt látom, fel is fogja, azután azt kapom vissza, hogy eltűnik, de úgy, hogy fogalmam sincs hová lett, és nem veszi fel a nyomorult telefonját sem. akaratlanul is azon kezdek el gondolkodni ilyenkor, hogy mi van, ha többé nem kerül elő, ha óvatlan és elüti egy autó. a tudatomba ilyenkor kúszik be, nagyon is alattomosan, a veszteség gondolata. végül mikor végre előkerül, közli, hogy szerinte jó poén volt és ne legyek már kibukva. azt hiszem, teljesen jogosan vagyok kibukva! főleg mivel nagyon jól tudja mit jelent számomra.
az pedig, hogy a többiek nem egyszer azt mondják, hülye vagyok, mert hagyom magam ilyen szinten kihasználni... rosszul esik, nem tagadom. alapból nem akarom bevallani magamnak, hogy van valóság alapja. de ilyenkor, amikor így bánik velem, kénytelen-kelletlen, de belátom, valóban igazuk van. és valahol mélyen ezt mindig tudom. viszont nem tudom ellökni, nem vagyok képes arra, hogy azt mondjam "baszd meg", majd sarkon fordulni és otthagyni. néha azt érzem, meg kéne tennem, de ugyanabban a pillanatban eszembe jut, hogy mit mondott. eszembe jut, amikor azt mondta szeret, hogy nem akar elveszteni, hogy olyan vagyok, akárha a testvére lennék. ennek ellenére, mégis mindig megtör... és nem értem, miért teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése