"Vajon kevésbé szép-e az út, ha a szélén húzódó sövényben tövisek
szúrnak? Az ember csak menjen tovább, hagyja ott a mérges töviseket,
hagyja meg őket keserves magányukban."
/Stendhal/
sosem gondoltam volna, hogy tetszeni fog bármelyik olyan könyv, amit nekem kötelező jelleggel kell elolvasnom az iskolában. valóban igaz, hogy ami kötelező az a diákok fejében összefonódott a rossz és olvashatatlan fogalmakkal. tulajdonképpen ez elem is így volt, egészen addig, amíg a kezembe nem került a francia realizmus egyik gyöngyszeme Stendhaltől. van egy olyan berögzült hülyeségem, hogy minden új könyvnek elolvasom az utolsó pár mondatát vagy ha rövid, akkor az utolsó bekezdést. amikor elolvastam a Vörös és fekete utolsó mondatait olyan izgalomba jöttem, mintha egy Anne Rice vagy J. K. Rowling könyvet fogtam volna a kezembe. kényszerűséget olvastam, hogy elkezdjem olvasni. szinte létszükséggé vált, hogy beleolvassak ebbe a regénybe, és amikor túljutottam az első fejezeten és le kellett tennem a könyvet, nem akartam. nem is tudom mikor olvastam már olyan könyvet, amit tényleg nem tudtam letenni, mert annyira jó volt. örülök, hogy Stendhal könyve ilyen, mert valóban élvezet olvasni egy igazán jó könyvet, és a mostaniak többsége nem nevezhető éppen jónak, legalábbis az én felfogásom szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése