amikor több mint három évvel ezelőtt elkezdődött egy barátságom, akkor azt gondoltam, hogy talán ő lesz az az a barátnő, akinek bármit bármilyen helyzetben elmondhatok. aztán eltelt egy év... kettő... meggyőződésem volt, hogy igen, jó ez így, megtaláltam azt az embert, akiben feltétel nélkül megbízhatok, és támaszkodhatok majd rá az életemben. voltak persze nagyon csúnya hullámvölgyek. voltak, amik megviseltek, és elkeserítettek, de valahogy mindig kimásztunk ezekből, helyre hoztuk, aztán újra szent lett a béke. de most... most nem így látom. most inkább le akarom zárni, be akarom fejezni, nem akarom helyre hozni és kijavítani a hibát. se az övét, se az enyémet. úgy érzem, ennyit bírtam vele, ennyi hisztériát, cirkuszt, veszekedést, csalódást. ennyi volt. hamarosan úgyis vége a középiskolának, és akkor tiszta lappal kezdhet ő is, és én is. eddig a naiv ragaszkodásommal meg akartam tartani a barátságunkat, ami szerinte "talán sohasem létezett". ez fáj leginkább, hogy én mindig tartottam a hátát, a legszarabb helyzetben is, és ez a viszonzása mindennek... :'( ez egyfelől elkeserít, másrészről viszont már szinte nem is érdekel. már nem akarok ilyesmire energiát pazarolni, miközben előttem az érettségi időszak, egy nyelvvizsga, és a személyes problémáim. arról nem is beszélve, hogy ha ő nem, akkor ott van nekem Kitti és Bogi, akiknek valóban fontos az, hogy jól legyek, és nekem is ők. ezért én befejeztem, végeztem.
persze sok minden köt hozzá. az elmúlt években vele volt a legtöbb emlékezetes pillanatom, és még ha próbálnám is elfelejteni a jó dolgokat, nem tudnám. mai napig mosolyt tud csalni egy-egy közös faszságunk, amit csak mi értünk, és más nem. ami csak ránk tartozik. és ezért valahol rossz érzés elengedni mindezt, de tudom, hogy eljött az ideje. el kellett jönnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése