szemetesláda...

esküszöm, tényleg szívesen meghallgatok bárkit, aki megtisztel azzal, hogy beenged a lelkébe, a félelmeibe és az érzéseibe. azt hiszem, ez az egyik legközvetlenebb megnyílás két ember között. és persze a barátnőimet bármikor végighallgatom és megvigasztalom, ha erre van szükségük. őszintén nem okoz általában lelki szemetesládának lenni, de most egyszerűen túl soknak érzem. most nem megy. talán mert nekem is van egy csomó darabka, ami nincs odabenn a helyén, vagy csak egyszerűen képtelen vagyok átérezni az ő helyzetüket... nem tudom. amíg "csak" egyetlen ember szomorúságát hallgattam, addig nem volt baj, ráadásul egy olyan barátnőmről van szó, akiben feltétel nélkül megbízom, és tudom, hogyha megpróbálom elviccelni a dolgot, akkor akár még fel is nevet. 

de ma... ott van a másik két leányzó, akiket legalább annyira megszerettem rövid idő alatt is, mint bárki mást, aki közel áll hozzám. viszont nem tudtam mit kezdeni a lehangoltságukkal és kiborultságukkal. megértem mi a bajuk, egyikük szakított, másikuknak pedig ugyanúgy hiányzik, hogy fontos legyen valakinek, mint ahogy nekem is. ennek ellenére, egyszerűen úgy éreztem, muszáj hárítanom magamtól mindezt, mert különben újra el fog pattanni valami bennem, és én is vissza csúszom. fontosak ők is, de... önző vagyok és úgy érzem önzőnek is kell lennem, mert így is meg van a magam baja. ha hagynám, hogy ez a rengeteg negatív energia rám rakódjon, azt hiszem, menekülni akarnék, és a menekülő út újra egy pengéhez vinne. és én nem akarom újra kezdeni a gyógyulást, nem akarom még egyszer azt érezni, hogy felesleges vagyok, hogy nincs értelme az életemnek. és bármennyire is fontos valaki nekem, nem engedem meg, hogy visszahúzzon a szarba, amiből végre sikerült négy rohadtul hosszú év alatt kimásznom. persze tudom, nem akarják ezt, de mégis megtörténhetne, ha nem taszítanám el magamtól mindezt. jelenlegi állapotomban így is bőven van olyasmi, amitől sírni támad kedvem, és bármennyire sajnálom is a barátaimat, most nem vagyok képes, nincs arra erőm, hogy az ő lelki szemetesládájuk is én legyek. fel kell nőni egyszerűen ezekhez a dolgokhoz szerintem, és én felnőttem... sajnos, a világ nem elég fair ahhoz, hogy örökre naivan higgyünk a csodákban.