Sodródom az árral, s úgy teszek,
mintha élnék én is.
Pedig csak egy baba vagyok,
üres szemmel, vértelen,
zsibbadt mosolygással,
távolba révedve, bénultan figyelek,
s jöttödre porcelánszívem megremeg,
s Te lassan lépve a félhomályban
fájó szívvel, néma gyásszal
ajkadon égő forró lázzal,
reszkető kézzel magadhoz vonsz.
S nem vagyok többé...
Kezeid közt csupán éles
porcelándarabok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése