visszatekintés...

Gondoltatok már arra, hogy jobb lenne mások élete nélkületek? Arra mennyivel egyszerűbb lenne saját magaddal szemben is, ha gyorsan vége lenne, s örökké aludhatnál? Vagy csak csendben elaludni és többet fel sem kelni? 

Én belegondoltam, nem egyszer, nem kétszer... sokszor. Majdnem minden nap. Aki még nem élte át, előbb-utóbb - sajnos - átfogja, mert ilyen kegyetlen az élet. És ez nem csak egy közhely, vagy szófordulat, ami jól hangzik egy szövegben, hanem nagyon is igaz. Én még nem találkoztam makulátlanul boldog emberrel, akinek az ég világon semmi problémája ne lett volna. Születésünktől vannak gondjaink, s azok elkísérnek egész életünkön keresztül, hogy keserű és/vagy éppen savanyú ízt adjanak az Életnek. Igen, a nagybetűs Életnek, mert a kettő nem ugyanaz. 

De visszatérve az eredeti témára... én tényleg elgondolkodtam azon hány embernek lenne könnyebb vagy épp boldogabb élete nélkülem. Ostobaságnak hangzik, és egyesek szánalmasnak is találják, de szerintem éppen az a szánalmas és az ostoba viselkedés, ha nem vagyunk képesek bevallani, hogy léteznek hullámvölgyek, amikből sokkal nehezebb kilábalni, mint bármi másból. Végeredményben még itt vagyok, ami csak annyit jelent, hogy én is - és őszintén bevallom, s örülök is neki - gyáva vagyok. Mert ha lett volna elég bátorságom, akkor már a temetőben lennék, és szeretném hinni, hogy ezt a barátaimnak és a családomnak köszönhetem, hiszen még ha nem is tudták, akkor is tartották bennem a lelket. A valódi barátaim.

Azt hiszem gyűlölném magamat, ha kárt tettem volna magamban. Pedig néha nagyon közeliek voltak a pillanatok, hogy vége legyen. Tudjátok nem éreztem értelmét ennek az egésznek, amit akkoriban nem nevezhettem Életnek. Nem is volt az. Hiszen hogy lehetett volna, ha arról szólt, hogyan mártsanak több és több kést a hátamba, majd hogyan forgassák meg? Ez nem élet. Szenvedés! Tele könnyekkel, szomorúsággal, álcázással, és egy olyan kemény maszkkal, amin egyetlen egy apró rés sem lehet, nehogy meglássák a valódi énedet, mert akkor azt a pontot támadják majd meg. Szörnyű érzés, főleg olyanok részéről, akikben szeretnél megbízni. 

Most már tudom, hogy nem csak ez létezik, hanem egy boldogabb, szebb világ is van, ahol valóban lehet élni. Ahol nem kell álarc, hogy megvédjem magamat az aljasaktól, ahol már nem azért sírok, mert bántanak, hanem mert annyira boldog vagyok. Jó ezt tudni, és hinni, hogy ennél rosszabb már sohasem lesz, csak jobb és jobb. Persze garancia nincs rá, mert az Életben semmire sincsen. Főleg nem az érzésekre, de reménykedni igenis szabad és kell is, elsősorban az olyanoknak, mint én. 

Meg kell tanulni lezárni a múltat, még ha ez nehéz is, mert tényleg az! Ha ez az egy dolog sikerül, onnantól már nincs mi korlátokat szabjon, hogy kinyíljon a zárka ajtaja! Ezért mindenkinek csak annyit lehet mondani: kitartás! 

"Nem ígérhetek mást, csak vért és könnyeket!"