elegem van! túl sokat nyeltem már ahhoz, ettől a nyomorult élettől, hogy most még többet kelljen. nem vagyok hajlandó még többet elviselni, már csak azért sem, mert már nincs meg az az álarc, ami annyi ideig mindentől megvédett, és minden lepattant róla. akkor legalább csendben, magamban szenvedtem, igaz, hogy szép lassan felőrölt és az őrületbe kergetett, de talán jobb volt. most nem tudom megállítani, hogy az érzelmeim feltörjenek. semmit nem tudok megállítani. nem csak a boldogságot, hanem a dühömet, a fájdalmamat, a féltékenységemet, és minden mást sem. annyival egyszerűbb lenne, ha ezeket el tudnám nyomni. tudom, ennek így kell lennie, de most annyira fáj, hogy én hiába küzdök, és teszek meg mindent érte, ő figyelembe se vesz néha, és otthagy, mintha nem is számítanék neki. a következő pillanatban meg azt mondja, hogy értsem meg, mennyire kellek neki, és mennyire nagyon szeret engem... de akkor miért van az, hogy legtöbbször úgy érzem, hogy én csak egy helyben rohanok utána, ő pedig eltűnik előlem, és én nem tudom utolérni? hogy lehetetlen utolérni? néha annyira távol van kerül tőlem, hogy elfog a sírás és félek, hogy sosem fog visszakerülni. olyankor, amikor elkezdi magyarázni, mennyire fontos vagyok neki, minden hirtelen már nem zavar, és sokkal jobban érzem magamat. nem várok el tőle igazából semmit, csak szeretném, ha nem lökne el folyton. ha nem csak akkor mondogatná, hogy szüksége van rám, amikor részeg. félre értés ne essék, biztosan tudom, hogy komolyan gondolja, annak ellenére, hogy nem beszámítható, de attól még szar érzés, hogy csak ilyenkor mondja. végül is ki az, aki nem akarja hallani, hogy kell valakinek? én sem kérek mást, csak ezt, ha már el kell fogadnom, hogy egy normális srác sem néz felém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése