sok mindenből ki lehet nőni, vagy adott helyzetekben túl lehet nőni dolgokon és embereken, de túllépni egy olyan dolgon, amin egészen konkrétan felnőttünk, nem hiszem, hogy lehetséges. ilyen nekem - és ha jól sejtem még jó pár embernek a világban -, a Harry Potter sorozat, amit másodikos koromtól kezdve olvastam, elsősként kezdtem megnézni az első részeket filmen. mai napig emlékszem arra, hogy egészen addig, míg nem láttam a filmeket kicsiként, akkor még VHS-en, nem is érdekelt, és messzire ellöktem mindig magamtól a témát. ma már tudom, hogy butaság volt. nem is azért, mert annyira szerettem volna a főszereplőt, sőt, a mellékszereplők (mint Piton *-*, Draco, Sirius) sokkalta fontosabbak lettek számomra. ennek ellenére, a gyerekkoromat jelenti ez a történet, és őszintén bevallom, rossz volt olvasni az utolsó pár oldalt a 7. könyvnél, és rossz volt végignézni a két részes film legvégét, és igenis hullott pár csepp könnyem is. aki hasonlóan rajong a sorozatért, mint én, az ugyanígy érzett, és nehezen fogadta el a tényt: valóban vége lett...
valójában azért írtam most ezt a bejegyzést, mert a hosszú hétvégém egy része arra ment el, hogy HP-maratont tartottam itthon, és végignéztem most már mind a hét részt teljes hosszában. el kell ismernem, hogy eddig rengetegszer láttam már a filmeket, és azt is, hogy van, aminek végig tudom a szövegét :'D de nem hiszem, hogy ez akkor bűn lenne. mindenesetre jó néha így nosztalgiázni :')
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése