egy-két ember el sem tudja képzelni, milyen pokoli érzés, azt hallani egy olyan embertől, aki számomra a legfontosabb, hogy szinte nevetne halna meg, és élvezné is. félelmetes szembesülni ilyesmivel.
tudom, mennyien azt mondják most magukban, hogy ha nem kell neki az élete, akkor haljon csak meg. de ez... ez nem ilyen egyszerű. nem tudnám én magam sem megmagyarázni, hogy miért nem, csak egyszerűen nem az.
át kellett már élnem, ahogy olyan ember távozik mellőlem, akit mindennél fontosabbnak tartottam. ő volt a nagypapám... :') hiába van úgy, hogy az ember a szüleihez ragaszkodik a legjobban, mégis előfordul, hogy valaki vagy valakik fontosabbak lesznek, saját tapasztalatból tudom, hogy ez így van. a papám, pont ilyen személy volt nekem. az elvesztése pedig gyógyíthatatlan sebet hagyott bennem. talán nem látszik, hogy mennyire fáj, de az a 11 év megtanított, hogy rejtsem el ezt a hatalmas vérző sebet.
sosem gondoltam volna, hogy lesz még egy ilyen ember az életemben, aki ennyire közel fog hozzám állni. de mégis van. a legfontosabb ember a számomra a barátnőm. és akárki akármennyire ítéli el, gyűlöli meg, én mindennél jobban szeretem. fene tudja miért, amikor egy kicsit nagyon is őrült, szinte már ijesztő néha, de talán éppen ezért szerettem meg, mert ennyire furcsa. akárki akármit mondd, belőle nincs még egy, nem lehet pótolni, nem képes senki arra, hogy eltüntesse. azt hiszem, hatalmas szerencsém van, amiért éppen vele találtam magam szembe, gyakorlatilag egy éve, és hogy elviseli a ragaszkodásomat. amit nem tud, vagy nem akar elképzelni az az, hogy mennyire gyilkos érzés, éppen tőle hallani olyan dolgokat, melyektől meghasad a szívem, és kizárólag azt tudom kérdezni, hogy mégis miért?
nem tudom elmagyarázni senkinek, milyen a kapcsolatom vele, és mit érzek vele kapcsolatban, mert túl bonyolult, túlságosan összetett, sőt én magam sem értem. egyetlen dolgot tudok: hogy véges az a határidő, amit még kibír anélkül, hogy valami hatalmas butaságot csináljon, és azzal nem csak saját magában tegyen kárt, hanem bennem is.
a nagypapám elvesztését túléltem, mert akkor még kicsi voltam ahhoz, hogy felmérhessek bizonyos dolgokat. elvesztettem egy nagyon fontos embert. most van szerencsém még egy ilyen fontos emberhez! most viszont tudom, hogy azt már nem lennék képes feldolgozni és túlélni. abba egyszerűen belepusztulnék... :'(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése