te...

legszívesebben elmondanám, mennyire fontos vagy nekem, de nem tehetem meg. nem szabad. egyrészt azért, mert neked van barátnőd, nekem pedig hatalmas csalódás lenne. érzem. tudom. ezért csak csendben szenvedek, ha azt látom, fogod a kezét, vagy megállóban megcsókolod. megreped a szívem... lassan és módszeresen törik apró darabkákra ilyenkor a lelkem, és legszívesebben sírva rohannék el messzire, csak hogy ne lássalak vele. és tudod mi az egészben a legbosszantóbb? hogy fogalmam sincs, miért vonzódom ennyire hozzád, hogy miért estem beléd, hiszen csak ritkán beszélgetünk, keveset, általános dolgokról. de már az első találkozásunkkor tudtam, hogy szeretlek, még ha nem is mondtam ki hangosan. tulajdonképpen ez vicces. te megkérdeztél egyszer, hogy van-e valaki, aki tetszik és én letagadtam, te voltál az egyetlen olyan ember, aki gondolkodás nélkül kérdezett meg személyes dolgokról és én elmondtam. meg sem fordult a fejemben, hogy neked hazudnom kéne bármiről is, vagy kitérnem a válaszok elől. csak azt az egyetlen kérdést passzoltam, mert féltem a csalódástól. most is félek, éppen ezért nem vallom be neked szemtől szemben, mennyire szeretlek. és ez nem csak szerelem. nekem szükségem van rád. rád, aki nem is foglalkozik velem igazán. vagy mégis? egyszer azt mondtad, bármikor fordulhatok hozzád, ha van valami bajom. nem tudom mennyire gondoltad komolyan, és ezért még sosem mondtam azt, hogy "kérlek, hallgass meg!". pedig jó lenne, ha elmondhatnék dolgokat, hátha te megértenél. persze, a barátnőim megértenek, és támogatnak, de nyilván te máshogy gondolkodsz, és kegyetlenül megmondanád a véleményed. valójában ezt nagyon is szeretem benned, hogy kimondod, amit gondolsz. érdekes, hogy nekem még sosem "tiportál így a lelkembe". legalábbis én nem éreztem még ezt. a barátnőimet már megbántottad, többször is, és bár meghallgattam a véleményüket rólad, nem változott semmi. mert szeretlek. annyira szeretlek... olyan könnyű lenne, ha én nem ilyen lennék, és te nem lennél olyan messze tőlem. ha csak egy kicsit is hajlandó lennél velem tényleg beszélgetni. mármint beszélgetünk, de mindig rajtam múlik. csak egyetlen egyszer múlna rajtad. boldoggá tennél. azok a semmitmondó kis szívecskék a chatablakban a világot jelentették nekem. mindig. az, hogy szerinted aranyos vagyok. a mosolyod. a figyelmed, amivel mindig megdöbbentesz, mert emlékszel mindenre, amit egyszer mondtam. még a szülinapomra is. 

olyan jó lenne elmondani, hogy mennyire fontos vagy nekem, de nem tehetem meg. nem szabad, mert te most boldog vagy azzal a lánnyal, és akármennyire is fáj látnom vele téged, örülök, hogy jól érzed magad. mert megérdemled. csak azt sajnálom, hogy nem velem vagy boldog. pedig bármit megtennék érted. tudom és érzem, veled mindig jó lenne, még akkor is ha sokat veszekednénk. tökéletes lenne. de csak lenne, főleg a jelenlegi helyzetünkben. ezért csak csendben szenvedek, amikor együtt látlak vele, becsukom a szemem, és mosolyogva köszönök neked, s azzal nyugtatom magamat, hogy ennek így kell lennie. mert szeretlek. annyira szeretlek...