Egyetlen egy dolgot magyarázzon meg nekem valaki, ha egyáltalán erre a kérdésre létezik válasz, ugyanis én még nem találtam meg...
Miért olyan nehéz megtalálni a boldogságot, felállni, miután padlóra küldtek, és miért olyan, amikor az ember alatt megcsúszik a talaj, s elesik, mint egy villanás?
Semmi másra nem vágyom, csak hogy ezt megérthessem.
Eddig szinte minden tökéletes volt, boldog voltam, volt értelme annak, hogy ezen a sárgolyón léteztem, miközben olyan emberekkel vettem magamat körül, akikben megbíztam, és már nem egy saját fal jelentette a biztonságot, hanem ők. Felálltam. Most mégis visszakerültem a szakadék peremére, és tudom, hogy csak egyetlen egy lökésre van szükségem, ahhoz, hogy megint elessek, és újrakezdődjön minden. Minden, amiről azt hittem elfelejthetem. Semmi másra nem vágyom, csak sötétségben, néma, jeges csendben ülni, a hátamat és a fejetem egy hideg falnak támasztani, és bámulni előre, a semmibe, és próbálni meglátni a kiutat onnan. Miért nem lehet? Igazából lehetne, csak az a baj, hogy most ezerszer nagyobb visszatartó erő húz, mint valaha is húzott. Összesen öt ember, de beléjük kapaszkodom és tartom magamat. Legalábbis nagyon remélem, hogy tudom tartani magamat. Ha elveszíteném bármelyiküket is, abban egész biztosan belehalnék. Önzőségből nem engedem, hogy elsodródjanak a közelemből, és igazából nem érdekel, hogy a saját érdekemet nézem, mert ők is tudják, hogy én is mindig ott vagyok nekik. Vagy legalábbis remélem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése