Annyi furcsa, hogy nem érzem magamat egyedül, hogy mindig van olyan ember, akihez fordulhatok, hogy a barátság nem egyoldalú, ahogyan eddig volt. Már több mint egy éve, hogy boldog vagyok, hogy könnyebb az életem, mégis... talán még csak most kezdem el igazán felfogni...
Eddig csak egyszerűen boldog voltam, mert nem veszekedtem annyit a szüleimmel, kevesebbet sírtam, nem fájt már úgy a mellkasom, mintha valaki egy lyukat ütött volna rajta. Egyszerűen olyan volt, mintha eddig valamilyen óriási súlyt kellett volna cipelnem, de ettől most egyszersmind megszabadultam, és végre felegyenesedtem. Én már csak 'sötét korszaknak' hívom, mert valóban az volt. Emlékezni rá pedig legalább annyira fáj, mint akkor átélni, de már túl vagyok rajta, szerencsére. Örülök, amiért így van, és nagyon-nagyon remélem, hogy sosem lesz másképpen, hogy sohasem kell átélnem azt, amit sikerült magam mögött hagynom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése