Annyira hihetetlenül törékeny dolog... mintha csak egy vékony üveglap lenne, amire egyre több súlyt pakol az ember az évek során, és csak bízhat benne, hogy nem fog a teher alatt elpattanni. De bízni nem mindig elég. Valamikor sokkal több kell egyszerű bizalomnál, még akkor is, ha ez egyik legnehezebb dolog ez. Tudnod kell és akarni, hogy ne törhessen apró szilánkjaira ez az üveglap, különben, akármennyire is szeretnéd csak a földre hulló darabkák halk csilingelése marad meg a füledben, melyeké nem akar majd csitulni. Soha. Nem csak időlegesen, hanem örökké, és az egyik szilánk olyan mély sebet ejt a lelkeden, ami nem tud majd begyógyulni, csak akkor, ha képes vagy új alapokra fektetni a dolgokat, egy másik erősebb üveglapot szerezni, amire az első borzasztó súly, a megbocsájtás kerül majd. Ha ez megy, akkor talán esély van arra, hogy a sebek beforrjanak, hogy újra kezdhesd, és ha eddig csak bíztál, akkor most már tudd, akard, hogy megmaradjon neked az a barátság.
Én most úgy érzem, lassan, de annál biztosabban repedezik az üveglap, ráadásul egy olyan embernél, aki önbizalmat öntött belém, még az év elején. Nem akarom, hogy az üveglap szilánkjaira hulljon, de tudom, hogy meg fog történni. Ha nem most, akkor majd máskor, évekkel később vagy talán éppen holnap... Annak ellenére, hogy tudom és akarom, úgy tűnik, még mindig csak bízom, ami kevés. Túl kevésnek tűnik, minden egyes pillanatban... Lassú, kínzó haláltusát kell megvívnom, valami felettem állóval, valami sokkal hatalmasabbal, mint én, és nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek leverni, ezért maradt meg nekem a remény, amit majd talán, ha szerencsém is lesz egy kicsi, akkor mellém áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése